Mint ahogy a füst, amikor szél oszlatja fel,
Úgy illant el, az, amiben hittem,
Friss szirom, a fán, amire fagy tört hirtelen,
Lásd úgy lett jéggé, egyszer csak a szívem!

Senkim nincs, hát kinek kellek így?
Azt sem tudva ki hozott világra?
Mért így jöttem, s miért adtak el?
Tán sohasem tudom meg már…

Lesz, majd ki kinevet, néznek, mint idegent,
Hol van, mint idebent őriztem? Hova lett?
Szégyenből mi terem? Kérdem de, ki felel,
Hogy mi ül a szívemen, azt tudja ki látta
Hogy dől ki a nyárfa elvágva a gyökerétől…

Nincs már hova mennem,
Nincs helyem a földön…

Mint akit az ár elragad szennyes vizével,
Fuldokló, kit senki nem fog kézen,
Hogy vergődöm, rettegve a mélyt,
Mely sírom lesz, ha elnyel a sötétség…

Senki, nincs, de mégsem adom fel!
Tán épp így tesz próbára az Isten!
Senkim nincs, hát nincs mit vesztenem!
És holnap megtudom, honnét ez a fájdalom,
Bánat és szenvedés?
Tűz, ami bennem él…

S hogy mi végre, születtem?
Én?!