Elveszett minden- András dala

Végem van, elveszett mindenem.

Mardos a bánat, a szégyen.

Megszakad szívem, mert érzem,

Hogy nincsen remény.

Hidd el, kiskorom óta, ha nézlek

Vágyódom rád, mint egy gyermek.

Kérleltem százszor az istent,

Hogy társam te légy.

Néztelek a templomban szentmise végén,

Glóriát rajzolt a napfény,

Az arcod fölé.

Éveken ott jártam nyomodban némán,

És vártam egy jelre, hogy nézz rám,

És tudtam,

Hogy nincs lány,

Ki többet, jobbat adhat nálad, és

Most hogy boldogok lennénk,

A sors mindent, örömöt széttép.

Egy átok hajt:

Megbélyegez, hitvánnyá tesz engem is az,

Ami rád szakadt.

Tudják mind mi vagy.

Nem leszek a világ csúfja!

Visz a bánat messzi útra!

Futnék menekülni messze innen,

Inni, berúgni, hogy elfeledjem,

Azt, hogy          orvul tőled el.

Menni, keresni a pillantásod,

Két szép szemed, ahogy engem vádol.

Elvész minden, mi az életem volt.

Elnyel a távol, nincs maradásom,

Fojtogat, kínoz a szégyen.

Mennék, de reszket a térdem.

Szívemet kéne kitépnem,

Hogy mindezt ne érezzem,

Mert nincs hitem, nincs mire várnom,

Nincs helyem, érzem e tájon.

Nincs érzés, mi ennyire fájjon.

Csók tüze gyönyör és mámor,

Mind, ami volt engem vádol.

Mind így lesz a múlté,

Hisz nem látlak többé.