Feidmannak, Fegyának egy a hangja

Úgy nagyjából e gondolatokkal kellene hazatérnünk az Operettszínházból, az előadás végén, de attól tartok – mindez csak később jut eszünkbe. Amikor elcsitulnak az elsődleges élmények. Már ha elcsitulnak, egyáltalán. Mert pazar, lüktető, a mély filozófiának nem igazán reaktív teret hagyó musicalt látunk. Egy meseszép mesét… Amelyben a rossz kudarcot vall, és a jóság elnyeri jutalmát, még itt, a földön. Milyen szép lenne, ha így lenne, s ha így történt volna – mindig. Bár lehetne és történhetne, ha kicsiny, legszemélyesebb közösségeinkben, élethelyeinkben (család, templom, falu) azt az etikát, tisztaságot, szeretetet követnénk, mindig, amit legtöbbünk egy fohásszal azonnal „letud”. S tovább gyűlöl mindent, ami eltér saját értékrendjétől; feledve, hogy az identitás bár valóban az egyik legfontosabb emberi tényezőnk – de csupán ez nem írhatja felül a mások iránti tiszteletet és szolidaritást. Egyszerűbben kifejezve: a szeretet parancsát. Aki tud és akar figyelni, azt eljuttatja e tanulságokig a musical; persze, senkire nem erőlteti azt rá. Hangsúlyosan nem; a rendező, Béres Attila (a hangulatok precízen szenvedélyes szólamvezetője) sokféleképpen jelzi, hogy ez a mese – csak egy mese. Ne legyenek illúzióink - nem a valóság. Bár, akár, azzá válhatna, ha egy kicsit jobban ragaszkodnánk illúzóinkhoz, és hitünkhöz. A ti dolgotok, üzeni, szinte vállat rántva, Béres; addig is, mi itt egy szépet táncolunk és énekelünk, a lehetőségeitekről…

Megismerkedve a történettel, a cím egy végtelenül egyszerű drámai asszociációt kínál. Menyasszonytánc, azaz – eladó a menyasszony. Mert hiszen ezt kiáltja a vőfély, a lakodalom legfontosabb tánc-maratonija előtt. Ahogy itt is, ahol épp menyegző készül, egy kis erdélyi faluban, három vallási és három nemzeti közösség egymásnak feszülő életterében. Ám kiderül: a magyar katolikus családban, tisztességben felnevelt menyasszony valójában egy árvaházból örökbe fogadott zsidó lelenc. És elszabadulnak a tombolásra ürügyet találó indulatok. Önmagát tisztességesnek gondoló leány identitást keres, olvassuk a jelenetek képi üzenetét, egyre megrendültebben. A vőlegény apja kitagadással fenyegeti fiát, ha az továbbra is ragaszkodik ehhez a „méltatlan” házassághoz. A fiú beáll katonának; s ott azért verik és alázzák, nap mint nap, mert – bozgor. A lány a zsidó közösségben menedéket talál, egészen addig, amíg arcába nem vágják: nem vagy közénk való. Hiába próbál védelmére kelni valaki: ezt mondjátok rá, kiált, s megsértődtök, amikor mások ugyanezt mondják rólatok? De a kedveséért imádkozni akaró lányt a katolikus templomba sem engedik be a „hívők”; hogy képzeli ez a másvallású, rivallják arra, aki addig e templomban élte s gyakorolta hitéletét. A végén, persze, megoldódik minden. A világgá szökött vőlegény megérti, hogy, ha szeret valaki, akkor nincs „de”; akkor csak a szerelem van, mindenek és mindenki előtt. S a lányról is kiderül, hogy elcserélték a származásáról szóló iratokat: valójában nem egy zsidó, hanem egy református vallású házaspár adta őt örökbe. Nesze neked, most itt az újabb próbatétel; pedig már ki-ki kezdte megtalálni a legfontosabbat: az emberség hitvallását. S megérteni a lehetséges tanulságot: dogmák közé ágyazva minden identitás csak egy kényelmetlen – s olykor kellemetlen szagú s tapintású – gúnya a szeretet nélküli életen.

Úgy, nagyjából, ennyi. Részletesebben? Jávori Ferenc Fegya precízen ötvözi a klezmer dallamait a kelet-európai népzenével (doina-elemek), vagy épp annak amerikanizált show-megjelenésével. A koreográfia ugyanezen alkalmazkodást alkalmazza – olykor szívbe markoló látványossággal. A színészek? Róluk tudnám a legkevesebbet mondani. Túl sok helyem sincs már; no és – nem elég annyi, hogy vélhetően még sok-sok évig láthatjuk őket ebben a darabban? Mert ilyen sziporkázó társulati munkát vétek (és vélhetően lehetetlen) lenne három-négy év alatt „kifuttatni”. Molnár Piroska és Mikó István a premieren sem úszták meg, hogy tangójukat meg ne ismételtesse a közönség; egyszerűen zsenálisak; de jó látni Lehoczky Zsuzsát, Papadimitriu Athinát, vagy – egy erős villanásban – Benkóczy Zoltánt. S a fiatalok is hálás szerepekhez jutnak; még nem mindegyikükre jellemző, hogy elsősorban hibátlansággal véteti észre magát – de van még idejük. A főszereplők teljesítménye azonban megragadó; s feltétlenül kiemelném Dénes Juditot, aki a színpadon „beérhette volna” elragadó megjelenésének hangsúlyozásával, de végül „elérte”, hogy ne is lássuk olyan gyönyörűnek a gonoszt… Kerényi Miklós Máté pedig brillírozhatott; kapott egy tehetségére írt táncos-zenés szerepet, amelyben megmutathatta: azért én még annál is tehetségesebb vagyok…

S, persze, a darab közönsége is kapott – elég sokat. Mély gondolatokat identitásról, toleranciáról, vallási türelemről, bigottságról, s talán elsősorban: a reményről. Hogy mindig bízzunk az Úrban – egyszer csak be kell jönnie ennek is… Az Operettszínháznak – bejött.